Integráció, inkluzió

[hogabi]

Kedves Eszter!

Meg kell nézni a szakvéleményeken mi van? Ha egyéni fejlesztést írnak elő, akkor azt a gyermeket egyedül kell fejleszteni. Azért mégsem kéne egy kalap alá venni a gyógytesit a fejlesztéssel.
Egyéni fejlesztés, meg benne van a nevében. EGYÉNI. Ha semmit nem ér a fejlesztés (szerintük) 3-4 gyerekkel, akkor nyolccal hatékonyabb lesz? A törvény pedig úgy szól, hogy max. 8 főig. Nagy különbség!
Alaposan nézd végig a gyerekek papírjait, hátha akad benne valami amire hivatkozni tudsz. És a javaslat, ami fontos még. Kinek mit írtak elő!
Nem lehet együtt venni az elsőst a hetedikessel. A hallás differenciálást a finom motorikával, a irányokat a ritmizálással stb.... most csak írtam egy durva példát.
Ezt kellene valahogy megértetni velük. Tudom iszonyatosan nehéz!

[Zsuzsi]

Kedves Eszter!

Mondd meg nekik, hogy amíg ők nem tartják be az utasításaid, amíg ellened és a gyerek ellen dolgoznak a tanítási órákon, addig nem is lesz hatékony a fejlesztés! Egy fecske nem csinál nyarat! A fejlesztő munka hatékonysága az egész tantestület ügye, a gyógypedagógus feladata pedig, hogy koordinálja azt.
Mondd meg nekik, hogy megköszönnéd, ha másképp állnának az sni gyerekekhez, mert nem tudhatja mindenki azt, amit ők (mármint a kollégák), és nem az az értékes meg okos ember, aki vissza tudja szajkózni, amit hallott, meg olvasott.
Meg azt is, hogy jó lenne, ha nem a tanterv meg tankönyv oldaláról közelítenének a gyerekhez, hanem emberi oldalról!!!
És mondd meg azt is, hogy ha a gyerek nem fejlődik, az az ő hibájuk, mert nekünk, pedgógusoknak az a feladatunk, hogy mindenkiből a legtöbbet és legjobbat hozzuk ki, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy tanítók, tanárok vagy gyógypedagógusok vagyunk!!!
Magyarul: a saját tehetetlenságüket és kudarcukat ne rajtad és a gyereken verjék le, hanem gondolkodjanak el magukról is egy kicsit!

Zsuzsi

[ezspr]

Köszönöm!! A papírok alapján megpróbálom meggyőzni őket, hátha sikerül. Amiket meg írtál Zsuzsi minden értekezleten elmondom, de van pár ember, akik nem hajlandóak figyelembe venni. Ezek persze mindig jó hangosan és hosszan kifejtik a véleményüket.. A mostanin amitől teljesen kiakadtam a következő hangzott el: Ez olyan mintha lenne két gyerekünk egyik nagyon jó sportoló, a másik nem (ezek a fejlesztésre járó gyerekek). Aki abszolút nem jó sportoló, azt kezdenénk el edzeni, hogy olimpiára küldjük, és a jót meg nem edzenénk, majd a rossz sportolót küldjük ki. Miért jutalmazzuk azokat a gyerekeket, akik órákon rosszak, és nem érdemlik meg a jutalmat. Miért az ő fejüket simogatjuk meg, és miért mennek délután fejlesztésre, ahol csak marokkóznak, és játszanak. Ezeket inkább valahogy büntetni kéne amíg nem viselkednek jól.
Erre csak annyit bírtam mondani hogy esélyegyenlőségről hallot-e már a kedves tanárnő, és hogy mivel testnevelő, hát megkérdeztem, hogy a sánták izomzatának edzésére nem kell hangsúly fordítani, mégsem őket küldjük a futóversenyre, de igenis esélyt kell adni nekik a teljes élethez!
Tudom ezeket a hozzászólásokat figyelmen kívül kéne hagyni, csak hát nehéz, amikor a gyerekeket állandóan szidják, és a munkámat is semmibe veszik.

[Zsuzsi]

Nem a papírokra kell hivatkozni, mert azt úgysem értik! A legnagyobb baj, hogy saját magukat felülmúlhatatlannak, tévedhetetlennek és tökéletesnek tartják - na, ebből kell kibillenteni őket. Nekik is van gyenge pontjuk, abba kell belevágnod! Pluszban összehasonlítanod őket a gyerek erényeivel: na, látod, ő meg azt tudja... akkor melyikőtök a jobb?!
Ez fájni fog nekik! És ne csinálj abból lelkiismereti kérdést, hogy majd vérig sértődnek, mert aki a gyerekben csak a negatívumot keresi, az mást nem érdemel, és alkalmatlan a pályára.

[ezspr]

Az biztos, hogy van gyenge pontjuk..

[zafir73]

Sziasztok!

Kata vagyok, egy 5 és fél éves kisfiú anyukája. Kisfiammal, mivel még 3 évesen sem beszélt, elküldtek a SOTE Gyermekpszichiátriájára, még 2009-ben. Innentől kezdődött az ún. szomorúságunk, gondunk legnagyobb része.
Itt sajnos, két nap után kimondták rá, hogy autizmus specifikus zavara van. Megnyugtatásként elmondták, hogy egy enyhébb szintű zavara van.
A kezdeti egy hét iszonyatos szomorúság, fájdalom után úgy döntöttem, hogy ezt így nem folytathatom, sem a saját, sem a gyerekem érdekében, összeszedtem magam. Elkezdtem utánanézni a témának. Szomorúan tapasztaltam, (akkor még Nógrád megyében éltünk), semmilyen erre speciálisan szakosodott szakembert nem lehet találni. Továbbfolytattam a keresgélést, először Dunakeszi, ahol 1 ember létezik erre, vele is felvettem a kapcsolatot, Ő sem tudta vállalni, még a következő évre sem. Továbbkeresve Budapest, no, itt nagy nehezen végre találtunk a kisfiam számára egy alapítványi, terápiás lehetőséget. Ezen felül, szerencsénkre, a községünkbe költözött egy hölgy, aki szenzomotoros fejlesztést végzett, hozzá is eljártunk heti 1x.
Ennek hatására szépen lassan, be is indult a beszédfejlődése, ami sajnos elég későn, 4 és fél éves korában volt már, de iszonyatosan nagy örömmel töltött el Minket, hogy végre hallhatjuk, Ő mit szeretne, mik a vágyai.
Ezek után, logopédushoz is eljártunk, mert sajnos, az óvodánkban a logopédiai fejlesztésre már csak egy nyugdíjas bácsit alkalmaztak, aki le volt terhelve, s kisfiammal csak 5 éves kora után kezdett egyáltalán foglalkozni.

Az első nagy sokk akkor ért szülőként, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy az Óvoda ugyan fogadja a gyereket, de nem olyan bánásmódban részesül, amilyenben bármelyik másik gyereknek kellene.
Már ott tartottam, hogy kiveszem a gyereket az oviból, amikor először felvettem a kapcsolatot, a kijelölt Váci speciális ovival, akik közölték, hogy nem tudják fogadni a gyermeket, de még a következő évfolyamtól sem. Lesújtó volt.
Mivel más lehetőséget nem láttam a helyzet megoldására, időpontot kértem a Vezető Óvónőtől,ahová helyileg oviba járt a kisfiam. Több órás beszélgetésünknek meglett a pozitív eredménye. Aztán a későbbiekben még egy nagyobb beszélgetésünk volt, aminek ismét csak pozitív lecsengése lett.
Ekkor már változtattak az óvónők is a viselkedésükön, még ha néha számomra, szülőként látszathelyzetnek is látszott. De már ennek is nagyon tudtam örülni.
Fel lehetne itt még nagyon sok dolgot sorolni, hogy szülőként mi mindenért kellett úgymond, kinyitnom a számat, hogy megfelelő bánásmódban részesüljön a gyermekem.

Aztán jött a következő nagy sokk: költözés miatt, más városban kellett, Hatvan városban, óvodát keresni Dávidnak, mivel így hívják gyermekemet.
Szándékosan úgy választottunk lakhelyet, úgy vásároltunk házat, hogy közel legyen az óvoda. Ekkor még nem gondoltam, hogy ami Nekünk elég közel lesz, ott elutasítanak Minket. Pedig az elmúlt évek folyamatos fejlesztései után, Dávid szinte már nem sok mindenben különbözött társaitól, előző ovijába is nagyon szépen beilleszkedett, sok dologban még értelmesebb is társainál.
Egyes szakemberek szerint, nem is helyes a kapott diagnózis. Sőt a Balassagyarmaton dolgozó, Velünk foglalkozó gyermekpszichiáter kérte is Tőlem, hogy kérjem a gyerek felülvizsgálatát a témában, amely meg is történt, idén március végén lesz az egy hetes kivizsgálása.
Először elkezdték felvenni az adatainkat, majd amikor szóba került a gyermekem problémája, a Vezető Óvónő leállt az adminisztrációval, majd közölte, hogy át kell vinnem egy másik oviba, Ők vannak erre kijelölve, ott van rá szakember. Még aznap elmentünk a másik oviba, ami gyalogosan nem kevés távolság, mint később megtudtam a buszközlekedés nem megoldott arrafelé, a lakhelyemhez képest. Színvonalában sokkal gyengébb, mint ami valójában közel lenne Hozzánk, udvara, kertje, játszó része, olyan kicsi, hogy szaladgálni alig lehet. El sem tudom képzelni, ha mindhárom csoportot kiengedik az udvarra, hogyan is férnek el?
Itt fogadják a gyermekemet, de szülőként fel nem tudom fogni, hogy miért kell mindezt átélnünk egy olyan gyerekkel, aki az előző normál ovijába is szépen beilleszkedett, igazán nem is volt vele gond. Az elején persze igen, de iszonyatosan gyorsan fejlődött pozitív irányba, a végén még az óvónői is megkérdőjelezték, hogy a kapott diagnózis helyes-e?
Persze, nem olyan, mint a többi gyerek. Ha az gond, hogy Ő nem házakat, virágot rajzol, hanem számokat,betűket, útvonalakat, s ami Őt érdekli?
Közben Párommal címek alapján elkezdtük végigjárni autóval, hogy milyen ovik is léteznek még, mivel azért több is van. Nagy meglepődésemre, szinte mindegyik nagyobb, ami még a mi szempontunkból lényeges, mivel Dávidnak nagy a mozgási igénye, hogy nagyobb udvarral rendelkezzen, szóval, az összes másik ovi udvara, épülete nagyobb, némelyikhez még talán a buszközlekedés is megoldhatóbb lenne. Ezzel szemben, minket elküldtek a kijelölt, nyugodtan mondhatom, színvonalában talán leggyengébb helyre.

Most ott tartok, hogy végső elkeseredésemben írtam az AOSZ jogászának, még várom a véleményét, javaslatát, hogy bármilyen módon kikerülhető-e az, hogy mégis a legközelebbi oviba járhasson, netán egy busszal jobban megközelíthető helyre.
Mindenesetre, nagyon elkeserítőnek tartom ezt a helyzetet, s néha kilátástalannak is, bár egy percre sem adom fel, folyamatosan kattog az agyam, hogyan segíthetnék gyermekemnek?

Nem tudom, kik olvassák majd el kicsit hosszúra nyúlt mondandómat, de bárkitől szívesen várom, ha tud javaslatot a problémánkra, nyugodtan írja meg a zafir73@gmail címre, amelyet előre is köszönök.

Lehet, hogy semmit nem érek el vele, hogy mindezt leírtam, ha mást nem is, talán annyit, hogy ismét kiadtam magamból.

Várok minden segítő szándékú javaslatot!
Köszönettel:
Kata