Igen, a valóságban minden intézményben ugyanazokkal a problémákkal találjuk szembe magunkat, s ez a realitás,mert biztos, hogy mindig lesz olyan ember,akinek a kapcsolatai és befolyásoltsági szintje alapján lesz munkahelye,és nem az elvégzett valós minőségi munkája miatt.
S hogy pozitívumot is mondjak: a két fiamat szerencsémre nagyon kedves, toleráns, szamailag jól felkészült tanár nénik indították el elsőben. Szerencsém az is, hogy mindkettőjüknél ugyanaz a napközis (nyugdíjaskorú) volt, aki modernszemléletű, fiatalokat is olykor megszégyenítő energiákkal rendelkező, kiegyensúlyozott, ugyanakkor következetesen számonkérő volt. Nekem Ő az egyik példaképem! Mindenki számára egy ajándék volt (gyerekek, szülők). Szóval, az életkor nem függvénye a minőségi munkának, annál inkább a hozzáállás, tenniakarás és természetesen az intézményi támogatottság.
A fórumon szinte izzik a légkör a munkájukat szeretettel vállalóktól! Hát hajrá (amíg lehet)!

Nem vagyok tanító néni, de ne hagyjuk figyelem nélkül, hogy ma az osztályokban nem optimális a tanulói létszám. Ha figyelembe vesszük a BTM-es, SNI B-s gyermekek számát, akkor gyorsan rájövünk, hogy differenciálásra szinte nincs lehetőség. Van, akiről papír sem készült, egyszerűen „csak” hordozza a tüneteket.
Ezen túl a mai pedagógusok nem lettek felkészítve a hirtelen rájuk zúdult problémák felismerésére és kezelésére sem. Nem az ő hibájuk, ugyanolyan áldozatok, mint a gyermekek. A gyógypedagógiai főiskolán évekkel korábban elindították (módosították) a pszichopedagógia képzést azzal az ajánlással, hogy ahol (majd) integrált oktatás zajlik, oda – ha nem is osztályonként 1-1, de - szükség lesz ezekre a szakemberekre. Mára örülhetünk, ha iskolánként van egy fejlesztőpedagógiai (aki nem gyógypedagógus) tanfolyamot végzett kolléga, akinek az álláshelyét ezzel a fordulattal lehetett megvédeni. Így számtalan gyermek marad ellátatlanul, s ha szerencséje van, akkor a szülei felkutatnak állás nélkül maradt kiváló szakembereket, akik segítséget tudnak nyújtani, persze nem ingyen. Aztán vannak az „államilag” ellátott gyermekek, akik jó, ha heti 45 percben vesznek részt fejlesztő foglalkozáson. Ez a statisztikák adatbázisába elég, és nem ad megoldást. Ez azért is veszélyes, mert a gyermek szülei, pedagógusai azt hiszik, hogy a gyermek el van látva, miközben nem.
Kérdés a gyermek szüleihez. Az óvodában szívesen vett részt ezekben a tevékenységekben? Otthon szívesen csinál(t)-e hasonló dolgokat?